Bevallom, én szeretek Mártikával ebédelni, mert vannak vicces sztorijai. Magánemberként nem az a szigorú és nagyképü domina börszoknyában, mint az irodában, de ezt nem sokan tudják róla, mert nem sokmindenkinek mutatja meg a - saját szavaval élve - béna oldalát. Én a kiváltságosok közé tartozom egy ideje, aminek azért is örülök, mert akivel jóban van, öket rengeteg mindenben segíti, és valljuk be, egy gyakornoknak erre azért szüksége van a cégnél.

Nem is olyan rég ebédnél az egyik adminisztrátor, Gabi néni - kév éve van a nyugdíjig - nevetve mesélte, hogy reggel a metrón egy félmeztelen, alul inkább semmi mint nem fiatalember mászkált katonai zubbonyban, magában motyogva, és ö hogy félt, hogy valami bolond, aztán a végén kiderült, hogy egy egyetemista csoport forgatott valami kisfilmet, aminek végül is milyen jó témája volt. Erre már sajnos nem emlékszem, viszont arra igen, amit Mártika mesélt nekünk - Angelo, az olasz szépfiú, Babett és én -, miután Gabi néni felállt az asztaltól.

Valamikor összel Mártika férje és annak kollégái kézilabda meccsre voltak hivatalosak, amire Mártikát is hívták, tudván, hogy ö a leghárdkórabb kéziszupporter a környéken. A meccsre Mártika is, és a többi is a saját munkahelyéröl ment, lévén hétközben. Mikor Mártika odaért, nagy nehezen megtalálta a férjét és annak csapatát, épp söröztek vígan a csarnok elött. A csapatból mindenkit ismert, de volt ott egy hajléktalan srác is nem messze tölük, aki ugyanolyan sört iszogatott, mint ök, és néha valamit beszélgetett az egyik fiúval. A hajléktalan srác hosszú fekere börzubbonyt, boka fölött érö, térdben erösen kikopott lila kordnadrágot, kinyúlt szürke (valaha fehér?) kötött pulóvert viselt, igen szakadt és mocskos sportcipövel. Arcát benötte a mellkasig érö ször, vizenyös kék szeme beesett volt, alkata nem volt sokkal formásabb egy pálcika-emberénél, de biztosan nem is jutott elégséges minöségi élelmhez. Mártika boldogan elfogadta a felé kínált cidert és érdeklödve hallgatta a fociról szóló beszélgetést a hajléktalan és a többiek között. Mikor eljött az idö, hogy bevonuljanak a csarnokba, Mártika kikotort a táskájából egy kiscímletü papírpénzt és miután az összes fiú lepacsizott a csövivel - sok sikert, minden jót, haver! felkiáltással - Mártika is kezet fogott vele és egy kacsintással a markába nyomta a papírpénzt. Bent még meg is jegyezte a férjének, és annak kollégáinak, hogy kár hogy a "barátjuknak" nem vettek jegyet, pedig biztosan tetszett volna neki is. A férfiak fejüket rázták, hogy áh nem, Bence nem szereti a kézit, ö a fociért van oda, a kocsmában az utca végén épp adják, oda megy.

Másnap este Màrtika férje megdöbbenten mesélte, hogy a kollégája, a Bence megborotválkozott és vett egy új kabátot, pedig legalább száz éve ugyanabban a kopott fekete börzubbonyban jár, amit a nagyapjától örökölt, és milyen ideje volt már, mert mindenki csövesnek nézte.

Mártika innentöl kezdve lapított mint az úthenger.

Idövel persze eljött a következö találka, amire Mártika vonakodva, de elment ugyan, minekutána mindenki szembesült azzal, honnan is jött Bence nagy átváltozása, hasfogós-térdcsapokodós hahotázást kiváltva kettö kivétellel mindenkiböl - igen, Bence és Mártika. Azóta Mártika a fö meghívott minden csapat-összejövetelre, és Bencével sincs harag. "Csak ciki, na".

Tehát Mártika is emberi lény, hiába tünik valkírnak elsö-második-ötvennyolcadik pillantásra is.